Medzsik blogja

"Egyszer majd menni kell,mikor az élet majd hív
Addig kell,hogy érezz,hogy dobbanjon a szív..."


Furcsák vagyunk,mi emberek.
Rohanás mindenütt,stressz és felelősségtudat.
Nincs megállás,csak a hajtás.Ijesztő.
Nem hiszem el,hogy én vagyok az egyetlen,aki megcsodál egy szép lányt,aki szereti a város zaját hallgatni.A forgalom zaja és még ezernyi zörej,léptek,emberi hangok,madarak csivitelése.
Egy fergetegesen megkomponált szimfónia.
Csak én szeretem a kilátást?
Csak engem érintenek meg az éjszakai fények?
Miért nem tudnak megállni egy percre mások is,leülni,elfeküdi a gyepen.
Nevetni,sírni,őszintének lenni.
Kimegyek a lépcsőre.
Kényelmesen elhelyezkedem,megfontolt mozdulatokkal megtömöm a pipám,és rágyújtok.Lassan veszem a levegőt,együtt lélegzek vele.
Nyugodtan végig tudok gondolni mindent,figyelni az elmenő embereket.
Mintha ez az öreg,megkopott pipa magábagyűjtené a világ összes bölcsességét.
És mintha minden szippantással kapnék belőle egy darabkát.
Nem kell rohanni.
Elég hátradőlni és nyugalommal szemlélni a történéseket.
A világ megvár.