Úton
Hallgatom,hogy szólít nevemen a végtelen.
Hallgatom,hogy a messzeség mit üzen.
Engem hív,engem vár. Én mennék.
De a csábító puszta nem lesz,csak emlék.
Rohan a vonat,és vele együtt én.
Rohan a táj,a fák,a föld s az ég.
Száguldunk,mintha a szél ami húzna.
S figyelem,ahogy a dolgok tovaúsznak.
Színek suhannak el,olyanok is,miknek tán neve sincs
A táj,csak a táj,nekem most ez a legnagyobb kincs.
Béke és harmónia,erre mást nem találsz.
Pedig rég nem leng már a sok vidám búzakalász.
Nyugodt minden. Csendes,végtelen mezők,
Hamuszín égbolt,sötét,komor őszi felhők.
Egy aranyra festett liget messziről hívogat.
Elmúlt a nyár,de Ő talán tartogat még titkokat.
Szabad. Még egy ideig az maradok.
Ha befut a vonat,majd mondom: Itthon vagyok.
Addig ez kell,mert ilyenkor érzem,hogy igazán élek.
Én az örökmozgó,a világvándor,nyugtalan lélek.
Ez a vonaton született,úton Pécs felé...
